Teplo zvuku, slabosť zeme

Cséfalvay András – Martin Piaček
Teplo zvuku slabosť zeme / Hang melege fӧld gyengesége / Warm sound faint earth  

(SK) Teplý zvuk, slabá zem. Konfrontácia a dialogicita dvoch priestorových inštalácií. Zem ako planéta, ako kozmos v kozme, zem ako pôda, ako hmota. Jemná sebairónia, poetika banality – a decentne inteligentný pátos. Snaha hovoriť o veľkých (neuchopiteľne veľkých) veciach a súvislostiach života, a to z dvoch diametrálne odlišných perspektív. Súmerateľnosť svetov, svetonáhľadov, jazykov. Túžba pochopiť textúru vzťahov a spojitostí medzi konečným a nekonečným. Medzi súcnom a per se „tragickým" ľudským subjektom, ktorý je vrhnutý do tela – a ktorého svet je bytostne perspektivistický, časom aj priestorom ohraničený. Subjektom, ktorý je a ostáva v zovretí horizontu.

Sochárska intervencia Martina Piačeka má citeľne osobný rozmer: Môžeme ju čítať aj ako akýsi autoportrét. Dominantným významotvorným prvkom inštalácie je pritom dlhý čierny gumený pás. Táto sterilná, beztvárna hmota, predurčená na pravidelný transport rôznych tovarov, sa pred našimi očami odhaľuje vo svojej bezprostrednej nahosti a zraniteľnosti. Meandrujúci (miestami pružný, miestami ochabnutý) pruh – so svojimi hrboľmi, vlnami, záhybmi, vzostupmi a pádmi – nám môže evokovať tok života, zároveň akúsi (principiálne nekonečnú) časovú os, ale aj neustále zápasenie matérie (subjektu) s konvenciami, núdzami a nátlakmi sociálnej reality, s fyziologickými procesmi (dozrievanie, starnutie, „bytie-k-smrti"), ale aj so svojou neodmysliteľnou telesnosťou. Pekné, vznešené, niekedy priam heroické oblúky sa striedajú s chabými, ťažkopádnymi riasami a nábermi.

Inštalácia je pritom presiaknutá subtílnou metaforikou časovosti, fragmentácie a pominuteľnosti. Vidíme rôzne formy, šifry, štádiá, koniec koncov rôzne artikulácie postupného rozkladu a krízy integrity, celistvosti. Ako keby tu všetko smerovalo k rozpúšťaniu sa, k strate formy (alebo naopak, k stuhnutiu). V tomto kontexte môžeme čítať aj motív parohu, tento zvláštne plávajúci nános, zároveň signatúra mužskosti (ktorý v sebe, skrz svoju materialitu, rozvetvenosť skrýva aj akúsi indexikalitu starnutia). K premyslenej textúre metafor patrí aj kopec (mohyla?) obilia, resp. sekera „zabudnutá" v kopčeku jačmeňa. Podobne, ako v prípade továrenského pásu, aj tu sa ťažko hovorí o jadre, o, substancialite, o celistvosti. Jedná sa o akúsi akumuláciu drobných semiačok. Kopček nám každopádne núka rôzne konotácie (jačmenné zrná ako zdroj energie, očistené a v suchu uložené obilie ako produkt práce, odkaz na cyklickosť prírody, záloha, investícia do budúcnosti, sýpka ako civilizačný „výdobytok", zároveň ako nádej a garant budúcnosti, archaický prototyp banky; no taktiež nám evokuje akúsi zemitosť, blízkosť k zemi – k zemi, z ktorej koniec koncov pochádza aj ropa, hmota, z ktorej sa vyrába syntetický kaučuk, hlavná ingrediencia rozmerného čierneho pásu). Sekera, nonšalantne zaseknutá v kopčeku obilia tomuto gestu pridáva ironický šmrnc. Podobnou (aj keď ešte silnejšou a vrstevnatejšou) iróniu sa vyznačuje „posledný" moment – akýsi záverečný, par excellence mužský statement – inštalácie, ktorý sa nachádza na konci (?) čierneho pásu: v banálnom geste cikania do kaluže sa istým spôsobom vraciame k figurácií rozkladu, k roztrúseniu a rozpusteniu sa, ku zmývaniu hraníc medzi subjektom a okolitou prírodou. Zároveň sme svedkami akejsi poézie prchavosti – z bubliniek moču sa na niekoľko sekúnd vytvárajú drobné, trblietavé, rýchlo miznúce útvary, ostrovčeky a útesy (doposiaľ neocenené výtvory bytostného sochára) – akýsi mikrokozmos každodennej banality, vrhnutosti do tela, pričom k poetickému rozmeru tejto svojskej „performancie" (ktorá nám zďaleka môže pripomínať i prácu Brucea Naumana Self-Portrait as a Fountain) prispieva aj jemný a repetitívny bzukot okolitých cikád.

Videoinštalácia Andrása Cséfalvayho (v citeľnej nadväznosti na autorove práce z posledných rokov) sa zaoberá veľkými (filozofickými tradíciami inšpirovanými) otázkami bytia. Napriek subtílnej mlčanlivosti, ktorou sa rétorika práce vyznačuje, sa pred nami vynára textúra ťažko uchopiteľných abstrakcií a teorémov. V konceptuálnom ohnisku práce stoja ontologické, epistemologické – a v konečnom dôsledku estetické a hermeneutické – otázky a úvahy. Na tematicko-naratívnej rovine je hlavným aktérom fyzik, teoretik, vynálezca (a dvoran) Galileo Galilei (1564-1642) – resp. jeho známy zvončekový experiment, ktorý bol koncipovaný ako demonštrácia a dôkaz principiality gravitačného zrýchlenia. Galileov experiment pri tom stojí na začiatku jednej mohutnej tradície – predstavuje nám zrod experimentálnej a analytickej vedy (vedy, ktorá je hlboko v koreňoch taktiež akýmsi metajazykom so špecifickou syntaxou – lingvistickým fenoménom, ktorý je odjakživa spätý s rôznymi premisami, túžbami a očakávaniami, mocenskými štruktúrami, hodnotovými horizontmi atď.). Cséfalvayho video hovorí o kolízií, o kontraste – a zároveň o (ne)súmerateľnosti – dvoch svetov, dvoch chápaní, dvoch registrov spoznania a zmýšľania – na jednej strane bádame sterilné, umelo vykonštruované ideálne priestory, kulisy a scenérie modelového svetu, ktorý nám slúži ako akýsi referenčný rámec, resp. „inkubátor" exaktného spoznania a analytického prístupu. Na „druhej" strane sme svedkami materiálneho svetu, svetu každodennej reality – reality, ktorá je plná kontingencií, nezhôd, nezrovnalostí, náhod, neintegrovateľných zvyškov, nečakaných zvratov, vedľajších, sprevádzajúcich fenoménov atď.

Parafrázujúc Galileovu otázku, sa môžeme pýtať, či sa svet naozaj dá popísať jazykom kruhov a trojuholníkov. A ak áno, čo sa tým získa – a naopak, čo sa tým z nášho spoznania vytratí? V pred-telesnom a pred-perspektivistickom svete (svete = v jazyku) trojuholníkov, kruhov a iných svetotvorných formúl a vzťahov totiž nejestvuje priestor pre fenomény, ktoré nás robia tým, čím sme. V Galileovom racionálne usporiadanom – a v rámci svojich hraníc perfektne fungujúcom – architektúre zmýšľania nemá význam hovoriť o metaforách, ilúziách, o náhodných, nečakaných, nepredvídaných fenoménoch, o haptických, taktilných kvalitách, o vôni, o teplote (zvuku) a o slabosti (zeme). Taktiež, ako hravý cvengot zvončekov (a všetky možné asociácie, ktoré v nás vyvoláva) existuje len tu, na pôde subjektivity, mimo výsostnej oblasti čistej a formalizovanej racionality. Podobne ako samotný pojem fall (pád ako fyzicky fenomén, pád ako zlyhanie, ako ústup, zároveň fall ako jeseň) so všetkými svojimi jemnými sémantickými vrstvami a podtónmi – je pochopiteľný – a použiteľný – len a len v tomto našom imanentnom (konečnom, ohraničenom, perspektivisticky predurčenom a podmienenom) svete...
________________________________________________________________

(HU) Meleg hang, gyenge föld. Szembesítés és párbeszédszerűség két tér, két térbelivé terjesztett installáció közt. A Föld mint bolygó, mint nyitott könyv, mint kozmosz a kozmoszban, és föld mint talaj, mint anyag. Finom (ön)irónia, a banalitás poétikája – és higgadt, hallgatag pátosz. Beszédkísérletek a világ nagy (befoghatatlanul nagy) dolgairól, két, egymástól merőben más perspektívából. Világok, világlások, világlátások (végső soron nyelvek) összemérhetősége. A véges és a végtelen közt megképződő kapcsolatrendszer textúrájának tetten érése. A világmindenség és a (mindig is és már eleve) véges, töredékességre ítélt, önnön maga perspektívájába zárt, a horizontvonal szorításában élő emberi szubjektum kapcsolata.

Martin Piaček intervenciójában szinte azonnal érezhető a személyes ihletettség: a plasztikát akár önarcképként is olvashatjuk. A „szobortest" szimbolikájában is meghatározó eleme a hosszú fekete gumisáv. A gyártósori szalag, ez a steril, makacs és arctalan matéria, amelynek eredeti rendeltetése szerint áruk és termékek ezreit, tízezreit kellene (kellett) nap mint nap saját testén szállítania, itt és most látszólag funkciótlanul hever lábaink előtt, a maga közvetlen meztelenségében és sebezhetőségében mutatkozva. A hosszan meanderező (hol feszes és rugalmas, hol pedig fáradtan ernyedt) koromfekete sáv az önnön teste által leírt, megtett, hátrahagyott hullámok, tarajok, kitüremkedések és gyűrődések játékában akárcsak az élet folyását testesítené meg, ugyanakkor egyfajta idővonalként is közelíthetünk hozzá. Mindemellett mintha az anyag (a szubjektum) folytonos, véget nem érő küzdelmét is metaforizálná – a testbe vetett szubjektum helytállása, nekiveselkedései, gyűrődései a társadalmi valóság keretei, normái, kényszerei és konvenciói szorításában – vagy éppen ilyen-olyan élettani folyamatok ellenében (haladás, érlelődés, öregedés, tartam, halál-felé-való-lét) – és nem utolsósorban az anyag magával is küzd, saját súlyával, korlátoltságával, nehézkességével, ernyedtségével. A fekete sáv által kirajzolódó pályán könnyed, formás, felfelé szökellő ívek váltakoznak nehézkes, lefele lankadó, egymásba torlódó öblökkel, ráncokkal és redőkkel.

Az installáció egészét mindeközben mintha egy finom szövésű metaforaháló szőné át, mely az időbeliség, a töredékesség, az egész-ség fogalmai köré szerveződik. Itt is, ott is, a test, a forma eróziójának, szétolvadásának, a testi integritás krízisének különféle jegyeit, lenyomatait, stádiumait látjuk. Mintha minden, ami formaként mutatja magát, már úton lenne a testvesztés és a szétszóródás felé – vagy éppen a rögzülés, megkeményedés állapota felé tart. Mint például a szürkés szarvasagancs, amely mint egy különös hordalék úszik a fekete szalagtest hátán. Az agancs egyszersmind a férfiasság szignatúrája is, anyagisága, ágas-bogas volta révén ugyanakkor a felnőtté válás, az öregedés, az idő múlásának indexeként is mutatja magát. A terem sarkában található árpa halom – és a hetykén benne „felejtett" fejsze ugyancsak a rész-test-egész fogalomhármast problematizálja. Akárcsak a gyártósori szalagnál, a kupac (halom) esetében is bajos egy rögzített, egésznek feltételezett, szubsztanciális testről beszélnünk. Sok apró, egymáshoz hasonló test felhalmozódásáról van szó. A halom ezen túl egy sor beszédes jelentésvonzatot is tartogat számunkra (a gabonamag, mint erőforrás, mint nyersanyag, táplálék, a megtisztított és szárazon tárolt tápanyag mint egy munkafolyamat – vetés, termelés, öntözés, betakarítás – lenyomata. eredménye; egy nemesítés által nyert anyag, a félretett, felhalmozott, a jövőre tartogatott élelem, mint a jövőbe vetett hit és az elvégzett munka metaforája; az éléskamra, a magtár mint archaikus bank, a jelen meghosszabbítása; mindemellett egy földközeli, földből, a talajból származó anyagról van szó, csakúgy mint a kőolaj esetében, amely a gumiszalaghoz szükséges szintetikus kaucsuk legfontosabb alapanyaga. Akárcsak a porlatag kupacból kikandikáló fejszenyél, az installáció „záróakkordja", a szalagtest legvégén (?) található videó is az irónia tartományai felé irányítja az olvasatot. Egy par excellence férfiúi gesztusról (afféle záró statement-ről) van szó, egy végletekig banális, ugyanakkor mégis sajátosan költői „performansz" formájában. A tócsába vizelés mozzanatában ismét csak a testhatárok, ill. az én és a természet közti válaszvonalak gunyorosan játékos feloldása látszik visszaköszönni. Közben egyszersmind a mulandóság poétikája köszön vissza: az apró, ragyogó kis szigetekké, zátonyokká összeálló, majd rögtön utána szertefoszló húgybuborékok egy tiszavirág életű mikrokozmoszt rajzolnak elénk (egy ízig-vérig szobrászember teremtményei). A performansz (mely távolról ugyan, de rímelni látszik Bruce Nauman híres Önarckép mint szökőkút c. munkájára) a háttérben ciripelő tücsökmuzsika révén még inkább poétikus jelleget kap.

Cséfalvay András video installációjának homlokterében – sok tekintetben a szerző korábbi munkáinak gondolatiságát továbbvéve – az élet, az emberi létezés nagy (különféle teorémák, bölcseleti problémák hagyományok által inspirált) kérdéseivel foglalkozik. A videó koncepciójának központjában lét- és ismeretelméleti – sőt végső soron esztétikai és hermeneutikai – felismerések, összefüggések és ellentmondások állnak. A dramaturgia és a narráció központjában a fizikus, csillagász (és nem utolsó sorban udvaronc) Galileo Galilei (1564-1642) áll, ill. a tudós híres, harangsoros lejtőn végzett kísérlete állt, mellyel a lejtős pályán történő gravitációs gyorsulás absztrakt törvényszerűségeit kívánta demonstrálni és bizonyítani. Galileo kísérlete ugyanakkor egy nagy ívű és következményekben gazdag hagyomány kezdetét jelöli: az experimentum egyben a kísérleti tudomány kezdetét jelöli (egy tudományét, amely valahol mélyen, a gyökereit tekintve, maga is egy sajátos szerkezetű, szintaxisú meta-nyelvként viselkedik, és amely bármennyire is a ratio gránitszilárdságú talaján áll, óhatatlanul össze van szőve ilyen-olyan előfeltételekkel, várakozásokkal, emberi ambíciókkal, értékhorizontokkal stb.) Cséfalvay video installációja végső soron két valóság, két világ(felfogás), a tapasztalat és a megismerés két, alapvetően különböző regiszterének ütköz(tet)éséről, összemérhetőségéről (ill. -mérhetetlenségéről) szól. Az egyik oldalon a tudományos kísérletek és bizonyítási eljárások steril, absztrakt, precízen konstruált (absztrahált), ideális modell-világa áll, a ráció és az analitikus gondolkodás terepe és kulisszaszerkezete, a tudományos megismerés inkubátorháza. A „másik" oldalon pedig a mindennapi – csökönyös, kiszámíthatatlan, véletlenekkel és maradékokkal teli –, megélt valóság áll, a kísérőjelenségek, az integrálhatatlan maradékok, a mellékzöngék és áthallások valósága, amilyen formában az emberi szubjektivitás számára, percepciónk szűrésében adott.

Galileo tételét parafrazeálva feltehetjük a kérdést, hogy a világ (bármit is értsünk alatta) valóban leírható-e körvonalak és háromszögek nyelvén? Ha igen, mi az, amit ezáltal nyerünk – és fordítva: mi az, ami elveszik, elsikkad észlelésünkből? A test-előtti és perspektíva-előtti világban (a körvonalak, sokszögek és egyéb létképző absztrakciók tartományában, a ráció és az analitikus geometria nyelvén) ugyanis nincs helye, nincs értelmezhetősége egy sor olyan jelenségnek, amely éppenséggel azzá tesz minket, akik a megélt mindennapokban vagyunk. A Galileo-féle kísérleti világ tartományaiban, a logosz és a ráció ideális architektúrájának keretei közt mozogva nincs értelme metaforákról, áthallásokról, botlásokról, váratlan kísérő jelenségekről, haptikus, taktilis élményekről, illatokról, a hang melegéről és a föld gyengeségéről beszélni. Mint ahogy a kísérletben használt harangok kiszámíthatatlan csilingelése (és a hozzájuk kapcsolódó asszociációk hálója) is csak a szubjektivitás talaján, a tiszta és formalizált ráció felségterületén kívül telik meg jelentésessséggel.